Irány a Sereg!- A Magyar Honvédség Karrieroldala
Forrás:

„Bocskai angyalai” – a hajdúk

Kötelességünk emlékezni a magyar hadtörténelem ma már ritkán emlegetett, egyik legellentmondásosabb megítélésű, de kiváló harci erényeket csillogtató népcsoportjára, a hajdúkra, akik létüket a határvidéknek köszönhették. A hajdú névvel először az 1514-es parasztháborúban Dózsa katonáit illették.

Ebben a korban ez a szó még marhapásztort jelentett, és valószínűleg többségük rác etnikumú lehetett. Ezek az emberek hatalmas csordákat tereltek a nyugati városok piacaira, mesterségük rendkívül kemény és veszélyes volt, hiszen hatalmas távolságokat tettek meg, s állataikat maguk védelmezték fegyverrel a rablók ellen.
A török háborúk korában a kifejezésen már gyalogos katonát értettek, kiknek száma folyamatosan gyarapodott a hódoltság terjedésével. Ezek a harcosok nem a hajcsárok közvetlen utódai, csak a nevüket és kemény életformájukat örökölték. A földönfutóvá lett magyar jobbágyok, kisnemesek gyakran hajdúvá lettek, inkább választva a harcos létet, mint a török uralmat. Ezt az életet csak a határvidéken lehetett folytatni, közvetlen a határok mentén, ahol a nyers erőn kívül semmilyen törvény nem létezett. Ezek a szabad férfiak sajátos katonai közösségekben éltek a hódoltság peremén, senki fennhatósága alá nem tartoztak, de bárkit megtámadtak, ha érdekeik úgy kívánták. Fő ellenségük azonban mégis a török volt, vitézségük a mai napig közmondásos, nevüket önnön vérükkel írták a magyar történelembe.
Bátorságuk miatt gyakran fogadták zsoldba, mind a végvárakba, mind a nemesi udvarházakba, de a többségben lévő szabadhajdúk ellen kiirtásukat elrendelő kíméletlen törvényeket hoztak, a királyi Magyarországon, és a törököknél is, oly nagy volt a tőlük való félelem.

Kiváló katonák voltak, sorsuk reménytelensége és az állandó veszély miatt semmibe vették saját és mások életét is. Döntő többségük puskás gyalogosként szolgált, bár akadtak lovas hajdú csapatok is. Úgy tartották, hogy a lövész janicsárok sorfalát csak a hajdúk merték szemből megrohanni, ezekről a haditettekről a sokat látott császári tisztek is nagy elismeréssel szóltak. Legnagyobb problémát a fegyelmezésük okozta, ezek a vakmerő emberek leginkább a portyázásokhoz, rajtaütésekhez és lesvetésekhez voltak szokva, a reguláris hadviselés szigorú szabályaiba kíméletlen rendszabályokkal kellett őket betörni. A 16. század végén számuk elérte a húszezret, legnagyobb számban az Alföldön, Biharban éltek. A császári hadvezetés zsoldosokként foglalkoztatta egy részüket, s Bocskai István elfogásához is fel akarták őket használni. A református hiten lévő hajdúkat Bocskai megkereste és hazafiasságukra, s hitük védelmére való hivatkozással saját oldalára állította őket. Az 1604-1606-os háborúk fő katonai erejét ők adták, mindvégig kitűnő harci erényeket tanúsítva. A fejedelem háláját letelepítésükkel, különböző privilégiumokkal fejezte ki, és ezzel mintegy tízezer hajdút kiemelt a jobbágytársadalomból. A hajdúvárosokba letelepült katonák és utódaik mindig készek voltak fegyvert fogni a mindenkori erdélyi fejedelem hívó szavára. Jelentőségük Szejdi pasa 1660-as hadjárata után kezdett csökkenni, aki szinte teljesen elpusztította településeiket. Katonai erejükre a török kiűzése után nem volt szükség, így kiváltságaik fokozatosan elsorvadtak. Emlékeiket az utódaikon kívül a helységnevek őrzik napjainkig.